2008. március 21., péntek

Biegelbauer Pál - Gondolatok a párkapcsolatokról

Rendkívüli ember volt, aki az egész életét más emberek szolgálatába állitotta: mint író, tanító, mint gyógyító és életvezetési tanácsadó. Itt az Ő, Biegelbauer Pál (1945.03.10-2001.02.20.) gondolatai következnek a párkapcsolatról:
...A kapcsolat bennünk születik, bennünk virágzik és bennünk hal meg. Ha nem mi szakítunk, akkor a kapcsolat erőszakos halált hal, a hirtelen halál váratlanságával, értetlen zsibbadtságával, kilátástalanságával. A szakítás üzenet:
- Üzenete annak, hogy nem mindig az a valóság, amit a bensőnkben élünk.
- Üzenete annak, hogy senki se úgy a miénk, mint egy megvásárolt cipő, hanem úgy, mint a napsütés, amiért semmit sem tehetünk, mert önként adja magát.
- Üzenete annak, hogy nem a birtokló ragaszkodás a szeretet, hanem az elengedés.
- Üzenete annak, hogy nem attól voltam boldog, hogy szeretett, hanem attól, hogy én szerethettem.
- Üzenete annak, hogy a szakítással nem a szeretet szakadt meg, hanem a szeretet egy új minőségének lehetsége született.
- Üzenete annak, hogy a múlthoz való egyetlen valóságos, és békémet megőrző viszonyom lehet az, hogy köszönetet mondok mindenért.
Kívánok lelki erőt az elengedéshez, a szeretet új minőségének megéléséhez és ahhoz, hogy lelkét ne a nincs űrje, hanem az élet mérhetetlen gazdagságának öröme töltse el."

"Szent meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sőt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetőek. A testük igen, ők nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetőségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erő, nem a hibátlanság.
Minden olyan jelenségtől, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illuzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt.

Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva."

Biegelbauer Pál: A párkapcsolatokról másképpen (részlet)
TÉVEDÉSEINK
Párkapcsolataink tragédiái abból fakadnak, hogy a létezés alaptörvényeit nem ismerjük. Honnan is ismernénk, hisz nem szerepel semmiféle tantervben. Ami oktatható, az rendkívül fontos, de tökéletesen lényegtelen. A műveltség okossá tesz, de nem boldoggá. A létezés alaptörvényei nem taníthatók, hisz messze túl vannak a szavakon. Nem lehet őket tanulással elsajátítani, sőt nem is kell, mert mindannyian ott őrizzük őket a szívünkben. E tudással születtünk, ez kitörölhetetlenül bennünk van. Mindent tudunk ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok legyünk. Csak le kell merülnünk szívünk időtlen csendjébe, hogy a tudat felszínére hozzuk azt, ami életünk illúzióépítő szakaszában szívünk biztos őrzőhelyére menekült.
Az alábbiakban néhány olyan tévhitet járunk körül, amelyek következményeit mindannyian nyögjük. Nem azért, mert buták lennénk, nem azért, mert a jószándék hiányozna belőlünk, hanem azért, mert amit tudtunk gyermekfejjel, felnőttként elfeledtük. A szívünkben őrzött tudásra a sebeink nyitnak kaput. A fájdalom csendjében halljuk meg a szeretet hangját, amelyet elnyom a fontoskodó lényegtelen harsánysága.

1. Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig erről szó sincs.

Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból forrásozik, hogy a hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit, vagy valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés, vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve, lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet. Mert a szeretet a maga tisztaságában nem vonzalom. A vonzalom végső soron biológiai, pszichikai megfelelés: vonz az, aki, vagy ami hiányzik, azaz nincs, de szükséges a testi, szellemi harmóniámhoz. A vonzalom iránytűje a vágy. A vágy mindig a hiányra mutat. A vágy késztetés a bennem érzett üresség megszüntetésére. Ha a vágyam teljesült, befejezte küldetését, meghal a vonzalommal együtt. Mivel a biológiai, pszichikai állapotunk folyamatosan változó, így változnak a vonzalmaink és a vágyaink is. A vonzalomnak, a kedvelésnek van még egy sajátja, ami nagyon fontos az emberi kapcsolatainkban. Az, hogy nem szándékfüggő. Ez azt jelenti, hogy sem én nem tehetek arról, hogy kit kedvelek vagy nem kedvelek, sem az nem tehet róla, aki iránt vonzalmat vagy taszítást érzek. Érzelmeink spontán válaszok a minket körülvevő személyi és tárgyi környezetre. A szeretet nem akaratomtól független, önkéntelen reflex, mint a kedvelés, hanem létezésem legmélyebb zónájában, a valódi Énem szabadságában fogant döntés: odaadni magam a másiknak. Tehát ha csak kedvelek valakit, az a szó teljes értelmében még nem szeretet. Ha hiányzik az odaadottság, ha nem tudtam még kimondani - akár szavak nélkül is - azt, hogy “Én a Tied vagyok”, akkor csak úgy vélem, hogy szeretem a másikat. Kapcsolatunkból éppen az hiányzik, ami a kapcsolat lényege, szíve: a szeretet.

2. “Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá.”

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem visszaélek a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti. Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik – engedve az erőszaknak - igyekszik megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem észre, hogy ez csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a másoktól felém irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem felel meg az elvárásomnak. A feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az Isten sem tud áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs. Magamat csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés álarccá torzítja. Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívemörző falak mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az álarc, a szereprongy, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek. Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned – mondom, és kirúgom. Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a másikban csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott, kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal. Önmaga lett, ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni. Minden csalódás esély arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt megpillantottam Őt, megváltam tőle. Én csak azt az embert szeretem, akinek nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. Enélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek. Védett vagyok – és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az védtelen, gyenge és kiszolgáltatott. Még nem tudom, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte.
A szeretet ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen. Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát.

3. “Te az enyém vagy.”

Ahhoz, hogy ennek a gyakran elhangzó kijelentésnek és a gondolkodásunkban jelenlévő, a másikhoz való tartozást jellemző alapállásnak a képtelenségét és tragikumát teljes mértékben megértsük, tisztáznunk kell embermivoltunk leglényegi velejárójának, a szabadságnak mibenlétét, valamint annak a valóságtartalmát, amit tulajdonviszonynak nevezünk.

Szabadság

Az alábbiakban kifejtendő gondolatok – úgy vélem – sokakban ellenállást, sőt felháborodást szülnek majd, mert gondolkodásunkat, viselkedésünket oly mértékig befolyásolják a szocializáció (=társadalmiasítás) és a nevelés folyamata során belénk ültetett, a szabadságot semmibe vevő és korlátozó normák, hogy a szabadságunk léttényéből eredő következményeket egyszerűen el sem tudjuk képzelni. A szabadságot nem elsősorban az alattvalókat irányító vezetés, hanem a szolgalelkűségben élők értetlensége és ebből eredően a szabadok iránti dühe veszélyezteti. Az erőszakon alapuló közösségi struktúrák, társadalmak (jelenleg kivétel nélkül ilyenek léteznek – ez alól a megvalósult demokráciák sem kivételek) a közösség tagjait nem a szabadságra, hanem az irányítók érdekeit szolgáló hozzáállásra nevelik. Nem szabaddá, hanem irányíthatóvá. A legtragikusabb, hogy ezt az interiorizáció, azaz a bensővé tevés eszközével érik el, hisz a hazug, torzító “értékek“ védelmére, betartatására nem lehet mindenki mellé “rend”-őrt állítani. Ezért belső ellenőrt, úgynevezett “erkölcsi” normákat fogalmaznak meg, amelyek ugyanezt a célt szolgálják. És ahogy az az erőszakhoz illik, a normák be nem tartása esetén súlyos, akár örökkévaló büntetést helyeznek kilátásba. A külső és a belső rend biztosítékául a megtorlástól való félelem feltámasztása és folyamatos ébrentartása szolgál. És ahol a félelem, ott nincs szabadság. Ahol nincs szabadság, ott nincs szeretet. És ahol nincs szeretet, ott nincs emberhez méltó élet.
Az ember szabad létező.
Ez azt jelenti, hogy létének tudatos szférájában cselekvéseit a döntése előzi meg. A tudat az, ami megkülönbözteti más létezőktől. Mivel részese a nem tudatos anyagi világnak is, számtalan döntést nem igénylő cselekedete is van. Ezek biológiai eredetűek. Az élettelen és élő anyag reá vonatkozó törvényei nem korlátokat jelentenek a szabadságának, hanem keretet adnak a számára. Az emberi szabadság létéből eredő következmények Szabad vagyok. Akkor is, ha ezt nem veszem tudomásul, akkor is, ha ezt mások nem veszik tudomásul. A szabadságomat nem tudom feladni. Ha úgy tűnik, hogy feladtam, az is a szabad döntésem következménye: szabadon döntök, hogy kitől függjek, kihez tartozzam. A szabadságom a maga tisztaságában, a bensőmben ragyog. Külsőleg ritkán látszik, hisz a lelki, testi kényszerek hálójában vergődve, az erőszaknak engedve úgy tűnik, eleget teszek a kényszernek, belül azonban nem azonosulok a kívülről látható cselekvésemmel. Mivel egy, egész vagyok, a belső szabadságom és a külső kényszerhelyzetem disszonanciája gyötrelemmel tölt el. Fáj a létem. Amikor már nem bírom elviselni létem fájdalmát, ott a szabadság végső ajtaja: az öngyilkosság lehetősége. A szabad létezőnek nincs kötelessége. A szabad létező számára a kötelesség szabadon vállalt szolgálat. A kötelesség csak a közösségben értelmezhető fogalom. A közösséget, amelyben viszont van kötelesség, azt pedig szabadon választom. Azt a közösséget, amelybe létkényszer révén kerültem (család, nemzet, ország), szabadon felvállalhatom, vagy megtagadhatom. Ahol pedig nincs kötelesség, ott a számonkérés sem lehetséges. A szabad létező nem sajátítható ki! Nem lehet megszerezni. Nem megvásárolható, el nem tulajdonítható. A másiké csak úgy lehet, ha ő, a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy odaadja magát a másiknak. Csak így lehet a másiké és csak addig, amíg ez az odaadottság tart.
A cikk tulajdonosa: Asztrológia, horoszkóp - AsztroMókus http://asztromokus.hu

Nincsenek megjegyzések: